Érdekes. Igen, érdekes a viselkedésünket, elvárásainkat rejtő kosarunk. Mindent szeretnénk, akarunk, de mégis elzárkózunk egymástól akkor, ha túlságosan jóban van a másik önmagával, de akkor is, ha az a másik éppen atomjaira hullott. Az emberek nem szeretik a szélsőségeket. Inkább bajtársiasságot várunk társainktól. Mondván: "neki is rossz, de nézd, hogy tartja magát, ezért szeretem, mindenben megértjük egymást", de a gyakoriság inkább a következő két hozzáállásban található: "á, Ő soha nem ért semmit, mindig olyan vidám, szinte idegesítő a gondtalansága", vagy éppen "jujj, Őt kerüld, csak lehúz, semmivel sem elégedett, mindig rosszkedvű". Hát, így nehéz. Feltehetően ez nem egy egységes, egészséges társadalom tulajdonságát tükrözi. Lehetséges, hogy itt igazolódik a mondás: "hasonló a hasonlót vonzza". De! Mindenki élethelyzete változik. Akár napról-napra. Ez az egyéntől függően lehet negatív, vagy pozitív változás. Nem kérdőjelezem meg, mert tudom, ez a fejlődését segíti elő, szükséges tapasztalatról is beszélhetünk. És abban az élethelyzetében, Ő ezt közvetíti, de az nem Ő...

Tudom, kissé úgy tűnik, a világbékére törekszem, és ez szinte megvetendő, rossz érzéseket szül a többségben, mert tenni kell, és ez amúgy is lehetetlen. Lehetséges. Bár szerintem ez is kizárólag rajtunk múlik. Minden léleknek megvan a maga küldetése, nem lehetünk egyformák. Ám valamiért jönnek ezek a gondolatok, és társul hozzá egy érzés, hajtóerő. Jobbá tenni az itt-létet, senki nem fogja helyettünk. Sírunk, szenvedünk, panaszkodunk, harcolunk sokszor mindenért, és mindenkivel. Érezzük, hogy valami nem jó, valami nem "rendeltetésszerűen" működik.

A rend. Gyermekkoromban ez a szó, a kötelesség szó szinonimájaként élt bennem. Tégy rendet! Nem dobott fel. :) Ma már tudom, a rendrakás belül kezdődik, aztán a közvetlen, majd tágabb környezetünkben. A "rendje", mindenkinek azonos, mindenkinél egy. Azért ezt lássuk be. Hiába térünk be egy idegen otthonba, a "milyen szép rendet" képesek vagyunk felismerni. Összeszedettséget sugall. Kellemes érzést.  Mégsem mindig, és mindenkiben. Sokunkat feszélyez a katonás rend. Olyan érzésünk támad, mintha egy múzeumba tévedtünk volna. Semmit nem merünk megérinteni, mozogni is alig, ránk telepszik a "kockás", "élérevasalt" közeg a lelkünkre, megérint a hűvösség. Ez kicsit sem kellemes. Miért?

A túlzásba vitt fegyelem, ugyanúgy romboló hatást gyakorol ránk. Az emberi természet játékosságot igényel, és játékosságra int. Egy rend, akkor van rendben, ha barátságos, mosolyra derítő, egyensúlyt, harmóniát, és játékosságot árasztó. Jóleső egységet alkot. Az a bizonyos „teljes egységet alkotunk önmagunkkal”-érzés. Nincsenek életünk darabkái széthajítva, de nem is állnak katonasorban. A görcsösség, és a lazaság fogalma között, valahol középen helyezkedik el az igazság. Elmosódik az éles határvonal. Teszünk, de olyan „rendjén” való, gördülékeny, felemelő a munka. A nehézkesen döcögő életünkben, egyszer csak rend lesz. Könnyedén, légiesen illesztjük, és illeszkednek egymáshoz a darabkáink. Már csak annak lesz helye, ami békét, nyugalmat, idilli hangulatot kínál számunkra. Csak annak, amihez közünk van, ami a miénk. Amit megérdemlünk, amiről el is hisszük! Ez az első lépés a teljes mindenség felé. Harmonikus lomtalanítást, derűs „rend-csinálást” kívánok mindenkinek! :)