A SZERELEM SZÁRNYAIN

"A szerelem igazi (vagyis hasznosítható) energiája abban rejlik, hogy megnöveli az általános életerőt. Az a szerelem, amely nem váltja ki ezt az energiát, rossz szerelem." (Paul Valéry)

Beköszöntött a "kora nyári tavasz", a szerelem hónapjának kikiáltott május. Nincs könnyű dolgunk, amennyiben definiálni szeretnénk a szerelmet. Abban lehetünk csak biztosak, hogy minden ember vágyik erre az érzésre, állapotra, és legalább egyszer átéli élete során. A szerelem hordozza azt az életerőt és boldogságot, amely - egy ismert energiaital által biztosítottnak vélt hatással szemben - valóban szárnyakat ad.
A szerelem sokféle lehet: rajongó, egyoldalú, plátói, viszonzott. Jelen esetben beteljesült szerelemről beszélhetünk csak, hiszen a viszonzatlan vonzalom a rajongáson, sóvárgáson túl szinte biztosan rossz energiákat szül egy idő után. Adunk, de nem kapunk. Felborul az egyensúly. Kivéve, ha lelki érettségünk elérte azt a szintet, amikor már megtaláljuk minden másban az energia forrását. Akár a természetben, akár emberi kapcsolatainkban. Egy virág, egy szép táj látványa, házi kedvencünk, barátaink, rokonaink tápláló szeretete. Az energia kifogyhatatlan!

Amikor rátalálunk a szerelemre, álomországba érkezünk. Egy szempillantás alatt minden a helyére kerül. Telve életerővel megszépülünk. Humorosak, vidámak, felszabadultak leszünk: úgy érezzük, bármire képesek vagyunk, és semmi nem állhat az utunkba. Megsokszorozódik az erőnk, árad felénk az energia, és mi ontjuk ki magunkból a sugarakat.
Vajon miért? Mit üzenhet ez nekünk? Mit csinálunk? Mit csinálunk jól?

Mélyrepülés

Elvárásaink azok, amelyek megbénítják ezt az energiaforgalmat. Rettegünk attól, hogy elveszítjük ezt a forrást, ezért mind többet követelünk. Elégedetlenné válunk, elvárunk bizonyos dolgokat a szeretetünkért cserébe. Erőszakoljuk a viszonzást, feltételeket szabunk, birtokba veszünk, irányítunk vagy éppen féltékenykedünk. Ez messzire viszi a szerelmet a feltétel nélküli energiaáramlástól, és éket ver a két fél közé. Még többet óhajtunk, még közelebb akarjuk tudni társunkat, szerelmét. Szinte magunkhoz láncoljuk. Vágyunkkal ellentétben megjelenik a távolság.
Önzővé válunk: már nem az ad örömet, hogy szerethetünk, ajándékozhatunk. Csak az a fontos, hogy szeressenek: egyre több megerősítést, figyelmet akarunk. Amennyiben ez elmarad, depresszív tüneteket is képesek vagyunk produkálni: értéktelennek, haszontalannak érezzük magunkat. Mindkét fél megsínyli ezt a helyzetet, mert meginog a bizalom. A lágy hullámok szögesdrótszerű képződménnyé alakulnak, a szeretet hirtelen átfordul meg nem értettségbe, gyűlöletbe, támadásba, veszekedésekbe. Persze ez nem törvényszerű, de sajnos igen általános. Legtöbbször kínzó önbizalomhiány áll a háttérben, de gondjaink, megváltozott életkörülményeink is kiválthatják szorongásunkat. Saját gyengeségeinket, félelmeinket igyekszünk palástolni, elrejteni. Ahelyett, hogy önmagunkat erősítenénk, megkeresnénk a probléma okát, felismernénk torzult énképünket, majd szeretettel meggyógyítanánk magunkat és sérült önbecsülésünket, a másikat kezdjük egzecíroztatni, tőle várjuk, követeljük a megváltást. Valljuk be: nem túl kedves és önzetlen dolog ez tőlünk! Emlékezzünk csak vissza! Annak idején, amikor egymásra találtunk, mennyire természetes, könnyed, gördülékeny volt a kapcsolatunk. Két önálló, felszabadult lény alkotott valami egészen rendkívülit. Azok mi voltunk pedig.
Mindig többet szeretnénk, nem tudunk a pillanatban élni, hálával örülni - felemelkedett, nemes elfogadással. Ez sok területen megmutatkozik életünk során.
Miért ne adhatnánk önzetlenül? Miért kell rögtön az adok-kapok elvét követnünk, és elvárnunk a viszonzást? Nem mérhetjük iccével a szerelmet, a szeretetet. Arról nem is beszélve, hogy ezzel épp az ellenkezőjét érjük el: távolabb kerülünk szerelmünktől.

Felhők felett

A szerelem olyan érzés, amely mindenben megtalálható, amelyet mi alkotunk magunkban: lángra lobbanhat bármi és bárki iránt, de csak az tud szeretni, aki önmagát is elfogadja és szereti. Közhely talán, de ha végiggondoljuk, rájövünk e tézis igazságára. Két sérült lélek egymásra találása ugyan kecsegtethet a mély szerelem érzésével, kialakulhat egy látszólag megrendíthetetlen kapocs együttérzésből, hasonlóságból. Ám idővel épp ez okozza majd a kiábrándulást, a fájdalmas csalódást. Egymástól várják a megerősítést, amely megingott önbecsülésük, önbizalomhiányuk okán még több sebet ejthet.
A szerelem persze el is múlhat. Feleslegesen ne okozzunk fájdalmat másoknak! Legyünk tisztában igényeinkkel, érzéseinkkel, ne ragadjunk bele kényelemből, szánalomból, mártíromságból nem működő kapcsolatainkba! Ezzel magunknak és társunknak is ártunk. Ne vegyük és veszítsük el annak lehetőségét, hogy más oldalán rátalálhassunk a valódi boldogságra!

Kapcsolatainkat ápolnunk kell: előfordulhat, hogy keményen meg kell dolgoznunk értük. Ez is, mint minden tapasztalatunk, fejlődésünket szolgálja.
Viselkedjünk úgy életünk párjával, ahogy szeretnénk, hogy ő viseltessen irántunk! Ne feledkezzünk meg kommunikációs lehetőségeinkről sem, mert megható a "fél szavakból is megértjük egymást" elve, azonban néha nem árt használati utasítással szolgálnunk! Mert lehet ugyan, hogy telepátiával is remekül boldogul két ember, azt végképp nem várhatjuk el - nem is lenne túl megnyugtató -, hogy minden gondolatunkat ismerje szerelmünk.

Az igazi szerelem belátó, elfogadó, megbocsátó. Legyünk nagylelkűek! Minden eredendő jó a lelkünkben lakozik, hatalmas lehetőségeket rejt, minden belefér, ezáltal kapaszkodók nélkül is részesülhetünk a végtelen szeretetből, amely mindannyiunkban él. Nekünk csupán annyi a feladatunk, hogy megnyissuk szívünket-lelkünket ennek befogadására, átadására. Kiegyensúlyozottan, egészséges lélekkel építsünk kapcsolatokat! Fogadjuk el önmagunkat, és minden élőlényt a maga megismételhetetlen szépségében! Szerető tisztelettel óvjuk mások szívét, saját lelkünket, belső-külső környezetünket! Engedjük el félelmeinket, merjünk szabadon szárnyalni, még akkor is, ha látszólag semmi okunk erre! A magasból sokkal messzebbre elláthatunk.