Sokat gondolkodom a mai kor emberén. Kapcsolatain, kívánalmain, igényein. A régi „tűz körül ülés” kimerül az esti, népbutító tévézés családi élményén. Kicsi nass mellé, jó zsíros vacsorák, esetleg sör található e nemes program étlapján. Semmi kommunikáció, néhány „értékes” megjegyzést leszámítva, ami az éppen sugárzott műsor kapcsán csúszik ki a família tagjainak száján. Ide jutottunk, a mi nagy globalizációnkkal. Elsekélyesedtünk. Ilyen formán gyökértelenekké, háttér nélküliekké váltunk. Általánosítok, remélhetően vannak még kivételek. És miért írom mindezt? Mert sok-sok mai probléma innen eredeztethető. Az életforma kihat ránk. Lelki mélység? Őszinte valódi értékek? Meghittség? Jajj…

Robotolunk, elégedetlenkedünk, akarva-akaratlanul kasztokba rendeződünk, és szüntelenül vágyakozunk. Egy jobb élet után…, ami egyébként a lelki gazdasággal kezdődik. Enélkül nem tudjuk sem élvezni, sem értékelni az anyagi javakat…, de mit teszünk ezért?

Kiragadva extrém, vagy nem is annyira extrém példákat, álljon itt a kaszt-rendszerből néhány fogalom:  sznobizmus, újgazdagság, álgazdagság.

Van olyan, akinek megadatott a bőség, ahogy mondani szoktuk, „beleszületett a jóba”. Sokat nem kell foglalkoznunk az adott „osztállyal”, talán csak egy motívum erejéig. Nem tud mit kezdeni az örökölt jóléttel, önző vágyai kielégítésére használja a pénzt, és általában boldogtalan, depresszív jellem. Nem értik sokan, és Ő sem ért sokat. Vajon hol hibádzik az Ő képlete? Nem tanult meg élni, tapasztalatai nem lelki eredetűek. Csak sejti, hogy neki is van „olyanja”.

Aztán vannak, akik a rendszerváltás utáni maszekolás során, „szedték meg” magukat, de itt már fellelhető, feltételezhető a tényleges munka is. Van, aki szintén megszerezte a „boldogságához” nélkülözhetetlennek vélt eszközöket, de inkább rendelkezik „erős gyomorral”, Fortunánál szerzett protekcióval, mint érző lélekkel. Nyert, lopott, bárhogy is, de elegendő „anyaghoz” jutott eme létforma eléréséhez, feljutott abba a kasztba, ahova oly nagyon vágyott, ami használója szerint Őt olyan nagyon megilleti, végre valakivé válhatott, poros, szakadt göncét gőgös csillogásra váltotta, gúnyos mosolya sugallja, már nem „közénk”/„közülünk” való.

Aztán van a legsajnálatra méltóbb, mégis a legnagyobb népszerűségnek örvendő, szinte tipikus létformája ennek a rendszernek, hazánknak. A vágyakozó, lázadó, nulla felelősségtudattal rendelkező, de „majd én megmutatom” típusba tartozó emberek tábora, akik csak azért, hogy eljátsszák nekünk, önmaguknak, Ők is odatartoznak. Ők azok, akik sokszor milliós tartozásokba verik magukat, hitelekből fedezik az álgazdagságukat, vállalva az eladósodás, a teljes nincstelenség állapotát. Értve ezalatt mind a lelki, mind pedig az anyagi gazdagság elveszítését. Felőrli az embert, a környezetét, a lényeget, a „mindent”...ez az állapot.

Érzelemmentes robotokká, vagy épp a kialakult helyzet miatt szenvedő alanyokká váltunk. Pedig mindenki érez. És mindenki a nagy „Egy” kis szegmensét hordozza magában. Tagadni felesleges. Azért még mindenkinek vérzik az ujja, ha elvágja, illetve ugyanúgy szenved, ha fájdalom éri. Még akkor is, ha ezt a fajta „képességét” jó mélyre is ásta, álruhát öltve, önvédelemből, beállt a sorba.

Ahogy kiszélesedett a lehetőségeink spektruma, úgy szűkült be a látókörünk. Tévedés azt gondolnunk, hogy a mai kor vívmányaival, felfedezéseivel, bölcsebbekké is váltunk volna. Egy éretlen lélek elvész e rengetegben, és elpusztítja önmagát. Úgy tűnik, az értelmi, és érzelmi intelligencia-hányadosunk a plazmatévénk, mobiltelefonunk kijelzőjének nagyságával arányosan csökken. Vigyáznunk kell! Az értékeinkre. A boldogságunkra, hogy boldoguljunk. És még mindig nem a terepjárónkra gondolok. Felelősek vagyunk a jövőnk alakulásáért. Egyénként is, mert részei vagyunk az egységnek. A vázolt egységnek is. A bőség, és a boldogság nem zárja ki egymást. Sőt! Csak így létezhet... Tudatossággal, felelősséggel, szeretettel megalapozhatjuk a jövőnket. Gyermekeink, és a Föld jövőjét is. Rajtunk múlik. Ismét, és sokadszor.