Amikor írnom „kell”, nem gondolkodom. Jön, leírom. Amorf halmaz? Kuszaság? Letisztul benned, ha olvasod.

Miért? És miért nem? Ha igen, az miért van? Ellentétek vonzásában…

Pusztulás-születés. Érdek-jellem. Jó és a rossz. Fekete vagy fehér? Hol vannak, vannak-e árnyalatok? Sok tapasztalatomat elcserélném-e? És minden eddigit meg kellett élnem, vagy én rontottam el és ezért jönnek újabbak?

Mennyivel egyszerűbb lenne érzékszervek, ész és szív nélkül élni. Semmiben sem hinni. Buta vigyorral ostobán létezni. Mohón falni, kihasználni mindent és mindenkit, hátatfordítani, hátrahagyni minden kínos, fájdalmas helyzetet, emléket, nem gondolni és nézni vissza. Soha. Egyszerűbb lenne?

Ha mosolyogsz, azért vagy felelőtlen és őrült. Ha gondolkodsz, érzel, akkor azért. Mankóként kapaszkodunk egymásba. Kis időre, és időről-időre. Ha nem tetszik a kép, eldobod, nem törődve a következményekkel, önzőn cselekszel, nem foglalkozol azzal a fájdalommal, amit másban magad után hagysz. Néha felveszed az összetört darabokat a földről, hogy új erőre kapj. Torztükör lehet már csupán, mert annyi energiát nem ér neked, és nem is áldozol rá, hogy aprólékos műgonddal, valódi szeretettel illeszd egymáshoz a részeket, esélyt sem adsz, hogy örökre megmaradjon, és vigyázz rá. Hát újra elhajítod, közben nem érted hova tűnt a régi fény, az a tűnékeny kép.

Így mit remélsz? Ne a szeretet, és az rendítsen meg, hogy ismer valaki, hanem az, hogy ismer, és ennek ellenére is szeret…

Szerethetnek benned tulajdonságokat, szépséget, de találkoztál-e már olyan emberrel, aki minden arcodat elviselte, és szerette? Kitartott-e melletted, bármilyen hangulatod is tartott fogva? Látott-e, mögé nézett-e? Ha összetört, meggyógyított-e? Csak a jelened adhat erre választ. Akik igen, most is körülvesznek. Kéretlenül, vagy éppen akkor, ha kéred…

A múltad szilánkjai sebeket ejtettek, már csak azokat őrizheted az emlékezetedben. Ok és okozat, sokszor magyarázat nélkül marad. Mégis keresed a választ, közben ragasztgatod a részeidet.

Nem feleltél meg az általuk elképzelt múlékony, illuzórikus képnek. Te meg csak kapkodod a fejed, hűlt helyüket találod, és nem érted miben változtál. Hol hibáztad el. Mit, kit szerettek benned? Akkor milyen voltál? Mit vártak tőled? Igaz szeretet, ha azt várják báb legyél? Egy állandó akkori énkép? Ők minden pillanatban ugyanolyan bájosak, és tévedhetetlenek? Biztosan nem.

Mégis szeretsz…, mert Te azt látod, amit Ők nem. Az embert. Egységben. Hibáival, időnként megcsúnyult arcával együtt is szép neked. Kinek könnyebb? Sose keresd erre a választ! Csak csendes lélekkel olvasd el az örökérvényű -minden élőlényre vonatkozó- „törvényt”:

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
- FELELŐS VAGYOK A RÓZSÁMÉRT - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse."

/Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg/