Írok... Ha nyomaszt valami, de akkor is ha egyszerűen csak rámtörnek az érzések, és a közlési vágy. Egy mondatban: szeretek írni. :) Feltölt, és megnyugszom, ha szavakba önthetem a gondolataimat. Bizonyos szempontból ez lehetne akár egy tizenhat éves lány naplója is, de kicsivel több telet megértem, mint a duplája. :) Biztos lesznek, akiknek emészthetetlennek, vagy túlcsordulónak hatok majd, de ez az oldal épp arról szól, hogy nem akarok, és fogok tagadni semmit. Főként önmagamat nem szeretném le-, és megtagadni. Mindenkinek van egy ilyen "oldala", mert álarcaink...vannak, voltak, és lesznek is...

Így indult. A  tegnapi énem, mára már szinte idegenként hat. „Álarc-darabok” mindenütt. Sokkos állapotban lehettem még, vagy nem tudom..., mint aki nem akarja felfogni, hogy mi történt vele. Voltak hullámok, volt dac, mosoly /?/, már könnyes szemmel ugyan, de kicsit vállvonogatósra sikerült magabiztosság, vívódás, túlzott büszkeség, és túlzott alázat, mélabús önsajnálat, néhol hamis vágyak, és minden, ami emberi. Ami annyira igaz, és helyénvaló az adott pillanatban. Ám egy reggelen összedőlt minden. Sírva ébredtem. Nem pityeregve, hanem zokogva. Órákig nem tudtam abbahagyni, azt hittem kiszakad a lelkem. Ijesztő volt. Mit keresek itt, hova, és meddig süllyedhetek még? Akkor még nem tudtam, hogy ez egy csodálatos út kezdetének előhírnöke. És ez az út nem más, mint az önismeret útja.

A szélsőségeket igyekszem bemutatni. A folyamatot, ahogy egy zavaros forrás szépen kitisztul. Valahogy így tisztulnak le a gondolatok is. Így hagyhatja hátra a lélek a fejlődését akadályozó, elnehezítő, romboló kétségeit. Ha hiszünk, nem félünk, nem kételkedünk. Emberek vagyunk. Érzünk. Hol fájunk, hol boldogok vagyunk. Ez természetes. Ám nem mindegy milyen az érzelmeinkhez, önmagunkhoz való viszonyunk, mert ez határoz meg minket. Ezzel "hatunk kölcsön". Mindennek helye, ideje, része van az életünkben. Rend. És ez a szó, újabb bejegyzést szül. :) Ki tudja, hogy a fejlődésnek hol, és mikor van vége...?

Persze maradnak megválaszolatlan kérdések bőven. Lehetünk-e őszinték úgy, hogy ne kapjunk furcsálló, rosszalló pillantásokat? Szerethetünk-e úgy, hogy már magunk sem értjük, de úgy kell nekünk, és oly nyilvánvaló, mint hosszú tél után a nap első sugara? Azonban olyan is van, amikor már nincs szükségünk kérdésekre, mert azok nélkül is megérkezik a válasz...

Drescher Angelika